csodás hely ez a Szabolcska, minden hátránya kimerül a fákon lakozó bagolycsaládok huhogásában zöldek a fák, viszonylag csöndesek az öreglányok (persze akad egykét settenkedő), ezért imádok itt lakni, csak azok a bizonyos reggelek...ezek a rémült szenű szárnyasok ülnek a fán, s a napfelkeltébe rondítanak bele idegesítő hangjukkal...
álmodom tehát a dagadt fejű madár huhogását, s hónom alá gyűrök egy párnát a fejem alól. felháborodásomban egy rúgással került le rólam a paplan, s ültem csendesen az ágy szélén, remélve valamilyen csodát, amitől a "háziszárnyas" elhallgat. a csoda bekövetkezett, csak nem az, amire vártam. a bukóra nyitott ablak tetején egy hangos csattanással berepült a szépszemű és a párkányra helyezett napelemes katicás virágra nyomta ülepét. mivel ez az állat irtóra elhízott volt, roncsra törte a hűen dülöngélő virágot. forrásban levő agyvizemmel határoztam úgy, hogy kinyírom az idegesítő jószágot: a hónom alatt gyűrt párnával rácsaptam a bagolyra, s mint a filmekben, úgy rángatózott alatta a fuldokló állat. miután sikerült kinyuvasztani belőle minden szuszt, megszületett az ötlet, hogy megfőzöm. beleraktam egy tízliteres lábosba, feltöltöttem vízzel és magas lángon főzni kezdtem. bosszúm persze nem hagyott alább, így még nagyobb szenvedést akartam a nagyszeműnek. a negyven évre vásárolt egykiló sót ráborítottam a nyitott szemeire, amitől ellepte a hab meredt képét. a fűszerekről jutott eszembe, hogy bizony van ennél fájdalmasabb is. ekkor öntöttem rá a borstartó teljes tartalmát a szárnyasra, hátha kezdene az valamit az intelligens fejével. a bagoly, bár döglött volt, rúgkapált még párat a lobogó vízben, majd feladta a harcot.
... természetesen bagolyhuhogásra ébredtem.
