kellett volna szezámmag, mert perecet akartam sütni, de a Lidl-bótban nem találtunk. Teszkó-bótba pedig kedv nem volt kimenni, meg hát elképzeltük, mi van, ha ott sincs? s először valósült meg, hogy egy muris jelenetet teljes egészében meg is álmodjak. íme:
végig kutatva a Teszkóban a magvas polcokat, hervasztóan éreztem magam, mert nincsen szezám. a bugi továbbra is bennem volt, én szezámmagos perecet akarok sütni, ahhoz pedig kell az a nyamvadt mag. a székelyeknek csavaros észjárásával találtam ki, hogy hátramegyek a pékáruhoz, megkeresem a szezámmagos kifliket, s azokról lemorzsolok annyit, amennyi az én pereceimre szükséges. mivel nem lehet ezt a műveletet sikeresen, feltűnés nélkül végrehajtani, többszöri alkalomra volt szükség. először bekönyököltem a kiflik közé, s morzsolgattam settenkedve, sűrűn kapkodva a fejemet körbe, tudni akartam, hányan néznek hülyének. nem szólt rám senki, hazamentem. másnap a Teszkóba érve mellettem a biztonsági őr belesúgta a walkie-talkie-jába, hogy figyelem-figyelem, minden egységnek, a szezámmag-fejtő megérkezett. rá se rántva, szaporáztam lépteimet, hogy amíg a minden egység odaér, én még lefejthessek pár szemet az aznapi friss kiflikről, haladtam a pékáru felé. megérkezvén ott morzsolgattam rapidan, amikor két, válla alatt dinnyét hordó őr lebilincselt, és kivezettek a Teszkóból.
felébredtem, s eldöntöttem, hogy sajtos perecet sütök.
kész is:
