kicseréltem az alig karcolt fóliát a tapitelóm kijelzőjén. páratlan kézügyességemnek köszönhetően sikerült olyan buborékosan ráhúzni, hogy épp elég zavaró legyen a szapora fészbúkozásnál. a tokot még fiatal korában otthagytam valami taxinak az ajtózsebében, így most csupasz, de legalább buborékos-fóliás. namármost, ezen tisztes megtörtént események következtében a tegnap éjszakai ágybanpörgés során megszültem ezt a történetet:
félsötét szoba közepében elhelyezett üveg asztal tetején törökülve meredek a számszungom kijelzőjére és szencségelve próbálom megfejteni, miért nem látom, mi az istent posztoltak a fészbúkon a falumbeli tizenhároméves tinilányok. mutató ujjaimból ablaktörlőt formáltam és az autók szélvédőjén működő karokhoz hasonlóan megtöröltem a szemüvegem. még annyit sem láttam, de legalább enyhült az intenzív szitkozódás. elkapva a kétikszelles póló alját utána töröltem a kézmozdulatokkal elvégzett takarítási rituálénak és mindjárt jobban kezdtem látni. azaz láttam volna, ha a képernyő nemcsak fakó homályát mutatta volna. így aztán felháborodásomban vadul tépkedni kezdtem a fóliát. naná, hogy nem engedelmeskedett. megcsonkított körmeimmel kapargattam, s darabokban ugyan, de sikerült lepiszkálni a makacs burkolatot. ámde az utolsó darab fólia sebes lekapásánál a telefon képernyője darabokra tört, a fészbúk posztok eltűntek, s ezzel egyidőben hangos recsegés keletkezett a fenekem alatt, majd egy rezignált jajveszékeléssel elegánsan hullottam a padlóra tört üveglappal aljfelem alatt, s apró fészbúkokkal a telefonom kijelzőjén.
felriadni? minek? ha a szilánkok, csak álmomban szeletelik fenekemet, megvárom, míg az a falhoz ér.