morbid álmok.

csodás hely ez a Szabolcska, minden hátránya kimerül a fákon lakozó bagolycsaládok huhogásában zöldek a fák, viszonylag csöndesek az öreglányok (persze akad egykét settenkedő), ezért imádok itt lakni, csak azok a bizonyos reggelek...ezek a rémült szenű szárnyasok ülnek a fán, s a napfelkeltébe rondítanak bele idegesítő hangjukkal...

álmodom tehát a dagadt fejű madár huhogását, s hónom alá gyűrök egy párnát a fejem alól. felháborodásomban egy rúgással került le rólam a paplan, s ültem csendesen az ágy szélén, remélve valamilyen csodát, amitől a "háziszárnyas" elhallgat. a csoda bekövetkezett, csak nem az, amire vártam. a bukóra nyitott ablak tetején egy hangos csattanással berepült a szépszemű és a párkányra helyezett napelemes katicás virágra nyomta ülepét. mivel ez az állat irtóra elhízott volt, roncsra törte a hűen dülöngélő virágot. forrásban levő agyvizemmel határoztam úgy, hogy kinyírom az idegesítő jószágot: a hónom alatt gyűrt párnával rácsaptam a bagolyra, s mint a filmekben, úgy rángatózott alatta a fuldokló állat. miután sikerült kinyuvasztani belőle minden szuszt, megszületett az ötlet, hogy megfőzöm. beleraktam egy tízliteres lábosba, feltöltöttem vízzel és magas lángon főzni kezdtem. bosszúm persze nem hagyott alább, így még nagyobb szenvedést akartam a nagyszeműnek. a negyven évre vásárolt egykiló sót ráborítottam a nyitott szemeire, amitől ellepte a hab meredt képét. a fűszerekről jutott eszembe, hogy bizony van ennél fájdalmasabb is. ekkor öntöttem rá a borstartó teljes tartalmát a szárnyasra, hátha kezdene az valamit az intelligens fejével. a bagoly, bár döglött volt, rúgkapált még párat a lobogó vízben, majd feladta a harcot.

... természetesen bagolyhuhogásra ébredtem.

kiszélesedett érdeklődésem a zene irányába, számomra ismeretlen metal-bandák lemezeit hallgatom, koncertfelvételekkel bővítem tudástáramat és megfontoltam tolok be egy cédét a takarításhoz is.

megeredt a Duna-pataka, dönti és mossa a rekordokat, háromegészkettő megapixellel katasztrófa-turistáskodtam a folyók városában és a média is ráerősített a problémára, így álmomban sem hagyott a víz nyugodni.

ülök tehát a kanapén törökülésben, a hifi magába szippantja a frissen vásárolt koncertfelvételt, én pedig bambán meredek a tévére, nagyon várva a HD műsort. a mellém készített hatalmas tál chipset merem a számba és egyre csak a tévére figyelek. a halk csobogás percek óta hallatszik, míg a képernyő csak később kezdte el mutatni a hömpölygő kakaóskávé-színű folyót. árgus szemekkel figyeltem tehát, várva a csodára, hogy hátha történik valami. gondolok ilyesmire, hogy leszakad egy-két híd, elnyom néhány gátat, de semmi. a sárlé csak hömpölygött, hangja meg továbbra is csak a csobogás volt. vártam valami vadmetalt, számítottam némi műsorra a chips mellé, de az is hiába fogyott el. közel másfél órán át ültem görcsbe meredt pózban és néztem a hömpölygő vizet, amikor az ellepte a kanapémat.

...behúztam kezem-lábam a paplan alá, nehogy elázzon.

visszatért egy korábbi álmom, mit a születésnapos pálinka és a kérdések sorozata idézett meg, ami valahogy így hangzott: és mekkora lesz a buli?

szóval toltuk a házibulit a szabolcskai lakásban velem együtt legalább negyvenen. zavart, hogy diszkózenével alázzuk a hifit, fájt kicsit, hogy koszos bakancsokkal táncolnak a fehér lepedős franciaágyon, egy ismeretlen alak az új eperkés bögrémből kortyolta a büdös sört és megrázott a látvány, hogy az egy férőhelyes teraszkán kilencen állnak és ordítanak az alattunk lakó öreglányra. Kicsipáromat az idegroham környékezte, mikor meglátta, hogy a nemrégiben elhunyt Jeff Hanneman poszterre graffitiket rajzolnak a beszívott vendégek. ezen ponton úgy éreztem, csak én vethetek véget a bulinak, ezért intézkedni kezdtem.

lementem a tömbház elé és egy telefonfülkéből tárcsáztam a rendőrséget. elmondtam nekik, hogy zavar a saját házibulim zaja és unalmasak a vendégeim, szíveskedjenek tenni valamit. a biztos úr megérdeklődte a címet, a jelenlevők számát, majd perceken belül ürült is ki a lakás. néhány kérdése még lett volna a bulival kapcsolatosan, de én kitessékeltem a rendőröket is a lakásból egyértelműen közölve velük, hogy be kell vennem az elmebetegségemre kiírt gyógyszereket.

nem volt több kérdésük.

... kicsit röhögve ébredtem.

a reggeli tévézésem átkaként csapott le rám ez az álom. csak az egyes gombot és a kikapcsolót ismerve a távirányítón, a reggeli kávé és levélolvasgatás közben gyakran megy háttérben a Ma reggel című műsor az M1-en. egy kerekesszékes hölgy majdnem teljes életét mutatták be, aki hihetetlen lazasággal éli mindennapjait és eszébe sem jut bánkódni lebénult lábai miatt. ez velem máshogy esett meg.

állásinterjún ültem és színeztem életemet jövendőbeli munkaadóm előtt, akinek igencsak tetszésére volt mondandóm. meg is jegyezte, hogy hétfőtől állhatok munkába, várnak szeretettel. ekkor felállt, kezét felém nyújtotta a búcsúzásra, én is felálltam volna, csak a lábaim váratlanul megbénultak, ellazult testem pedig összerogyott. fejem először az asztalban koppant egy hatalmasat, utána a székem élébe vertem bele, majd a padlón landolt utoljára. koponyám megrepedt, agyvizem csorgadozni kezdett, de még megláthattam, ahogyan leendő főnököm az asztal alá hajol és közli, ilyen "szétszóródva" nem dolgozhatok neki.

a másik jelenet a komáromi vasútállomáson bontakozik. a zsúfolásig telt váróteremben ülök egy padon, kezemben az automatából vásárolt Maggi Marhahúséevessel (igen, nagybetűkkel) és a vonatomra várok. a hangos bemondó már közölte, hogy érkezik a Budapest Déli fele tartó hernyóvonatom, de azért csak várok, hiszen minek sietni?! csodamód mindenki arra a vonatra várt, amelyikre én is, ezért egyszerre álltunk fel, hogy elinduljunk a beszálláshoz, amikor az én lábaim ismét lazára vették a figurát és testemmel szórakozva elernyedtek. hangos csattanással, s egy kislányos nyögéssel zuhantam a koszos kőpadlóra, arccal egyenesen a kiömlött marhahúslevesbe. szemgolyóm a lében úszott, míg pilláimra felragadt az összes petrezselyem, füleim pedig még hallották a tömeg röhögését.

...ébredésnél kicsit rugdaltam a paplan alatt, megbizonyosodva bénaságom álomszerűségéről.

bár nem vagyok fanatikus Tankcsapda rajongó, s Lukács Laci sem a kedvenc zenészem a színpadon hullámozva lobogó hajával, mégis van bennük valami szerethető, nem véletlen ők az ország egyik legnagyobb zenekara, ha nem a legnagyobb. házi feladatként kellett volna meghallgatnom egy albumukat, de elfelejtettem, ezért álmomban kissé furdalt a lelkiismeretem, s a következőket hoztam össze:

egy kisebb tornaterem-szerű épületben sétáltam a káosz közepén, s nézelődtem a halomba rakott ruhák és kacatok között, amikor késztetést éreztem, hogy egy színes halomnál megálljak és beletúrjak. rikító színes-kockás ingek voltak egy kupacba rakva, de akadt köztük szauna öv is, sőt még karóra is. felemeltem az egyik narancssárga inget, s rácsodálkoztam, mennyire túl van mintázva. hawaii-on rámszólnának, hogy ne feltűnősködjek már vele, de azért csak meg akartam venni. felemeltem, körülnéztem, hogy kinek kellene már ezt kifizetni, de nem figyelt rám senki. tovább túrtam a kupacban, és találtam még másik két inget is, amit karomra hajtottam, s magaménak éreztem. ahogyan a ruhakupac aljára értem, kemény dolgok kerültek a kezembe. ilyen például a cintányér, reflektor, rózsaszín gitárhúr és egy alsógatya. hosszú ideig nem kívántam hozzápiszkálni, inkább elvoltam a hangszerdarabokkal, de aztán mégis érdeklődni kezdtem iránta. anyagában koponyás mintájú darab volt kissé elnyúlt gumival a derekán, aminek hátuljára, a fenékvágatba illeszkedő varrásra volt írva, hogy Lukács Laci gatyája. ekkorra már maga Laci is a kupacba került és az ő lazaságával felém bökte, hogy egy euro minden darab bébi. 

én felöleltem a tetszetős darabokat, átnyújtottam a pénzt a művész úrnak, s egy rázkódással az ágyam peremén felébredtem.

hogy mi lehetett ennek a katyvasznak az előzménye, amit én összeálmodtam, hosszú gondolkodás után sem tudom, ezért lássuk az álmot nyersen:

aprócska robogón száguldunk negyvenes sebességgel Kicsipárommal ketten. furcsamód én vezetem a járművet, Kedvesem belém karol és noszogat, hogy gyorsabban kéne haladnunk. naplemente csillog az égen és groteszk módon őrült sebességgel közelít felénk a sötétség, én pedig csak húzom a gázt, haladást alig mutatva. egyenként számolva a megtett kilométereket, belenyugszunk, hogy a román határt már nem sikerül átlépnünk sötét előtt, ezért még magyar földön kell töltenünk az éjszakát. az én tompa agyam úgy határozott, hogy benyitok az első kapun, ami mellett elhaladtunk és szerencsét próbálok. minden erőlködés nélkül kinyílt a kiskapu és ugyanilyen könnyen az óriási ház hátsó bejárata is kitárult. betoltuk a robogót, befurakodtunk a házba és megágyazva magunknak lefeküdtünk. elaludnunk nem sikerült, hiszen nagyon izgatottak voltunk, mert egy idegen házba hatoltunk be. pislogtunk a paplan alatt kézen fogva, amikor szobánk ajtaja csöndesen kinyílt. bejött rajta a ház tulajdonosa, egy kedves arcú öreg hölgy kezében két tányért egyensúlyozva. nem mertünk megmozdulni az ágyon, csak tettettük magunkat Kicsipárommal, higgye azt a házinénink, hogy alszunk és a besurranása sikeres volt. óvatosan letette a két tányért az asztalra, megterített az ott lévő hacukákból és lábujjhegyen távozott. mi megijedtünk, hogy itt más is tartózkodik rajtunk kívül, mégis megnyugodtunk, hogy nem vették zokon, hogy befeküdtünk egy éjszakára. felültünk tehát az ágyon és belelestünk a tányérokba, mert éhesek voltunk. barna lötty úszott bennük egy-egy egész csirkével, aminek tokos bőre kissé sápadtan emelkedett ki a tányérból. éhségünknek nem bírtunk ellenállni, ezért megtépkedve a tyúkokat, táplálkozni kezdtünk. miután került némi eledel korgó hasunkba, úgy éreztük illene felkeresni a házinénit, s megmagyarázni, mit is keresünk itt. megkerültük a házat, aminek udvara sejtelmesen csöndes volt, csak a bokrok alján kuruttyolt néhány béka. az öreg hölgy a kertben ült egy fa alatt és ő maga is egy csirkét szaggatott, s tömte szájába mohón. leültünk vele szembe és remegő szájakkal kórusban próbáltuk elmagyarázni, hogy csak pihenni akartunk, reggel indulunk is tovább. félbeszakította magyarázkodásunkat, amikor megérkezett a toronymagas fia. a homlokközépig tetovált izomagyú srác bemutatkozott nekünk és közölte, hogy a csaja kirúgta, ezért anyjánál fog aludni ma éjszaka. immár hárman tértünk vissza a szobába, ahol az asztalon még kerülgették a szúnyogok a szétmarcangolt csirkét, és lefeküdtünk. hárman egy ágyba. a srác mindenképp közém és Párom közé kívánt lepihenni, mi pedig hagytuk a ház urát kényelmesen elhelyezkedni. búgó horkolását hallgatva vártuk meg a reggelt merev tekintettel figyelve a plafont, majd elköszönve vendéglátóinktól tovább haladni vágytunk. a hústorony teletankolta robogónkat, s Kicsipárom vezetésével elindultunk a román határ felé.

...aztán csörgött a hajnali ébresztő.

az alattunk lakozó szomszédasszonyról azt képzelem, hogy napok óta nem sikerült leordibálnia senkit, s elhatározva, hogy az első szembejövőn ezt pótolja, megtalált engem. a kopottvörös öreglány az ajtórésen kidugott fejével kért meg kultúráltan, hogy legyek szíves nem levizelni az ablakpárkányát, ugyanis ő szereti a tisztaságot.  dagadó szembogarakkal jelezve kérdésemet, hogy ezt így akkor mégis hogyan csinálhattam, ő naivan bízva abban, hogy az időseknek még van szavuk ebben a világban és amiért ő nagymama, mindjárt mások az erőviszonyok magyarázta, hogy óvatosabban mossam az ablakokat, mert eláztatom az övéit is. buta fejjel álltam a lépcső legfelső fokán, s vártam, hogy egyúttal muzikális beállítottságomról is említést tegyen, de az szerencsére elmaradt, a zene nem okoz problémát. utólag milliószor lejátszottam fejben a szórófejes tisztítószerrel történő "ablakmosást" (befele nyíló ablakokkal), mellyel én "levizelem" az ő ablakait is, de továbbra is sértve érzem magam. emellett sikerült rájönnöm, hogy övé az a hang, amely hetek óta szekszualizálja a fülem az időszakos megnyilvánnulásaival tömbházunk előtt. ilyen gondolatokkal a fejben én álomba szenderültem:

letudva a házimunkát Szindbád ifjúságával a kezemben elindultam a tömbház mögötti kisparkba, hogy láblógatva olvassak egy padon, míg a nap barnára dolgozza halvány szeplőimet. bezártam az ajtót, zsebembe süllyesztettem a kulcsot, s hónom alá vágtam a könyvet, amikor a morbid látvány elém tárult. az egész lépcsőházat pizsamában guggoló öregasszonyok lepték el kezükben az imádott hungarikummal, a rántott hússal és egy-egy doboz Multifilterrel, amiből egy szál már a szájukban égett. ott kuporogtak gyulladt húgyvezetékkel az ajtóm előtt és szméagol-fejjel bámultak rám olyanokat súgdosva, hogy "levizelted az ablakomat, kishölgy, ezért meglakolsz!", "ne menj a napra, mert rákos leszel!" "teleraktam a postaládád retardált férgekkel, nyehhehhhe!" rémülten rúgtam fel néhány kártékony öregasszonyt, s a postaládához siettem, ahol tényleg hemzsegtek a férgek. a pusztítás vágyával utat törtem magamnak vissza a lakásomig, feltépve az ajtót s berontva a konyhába, lekaptam a tüzhelyről a paradicsomos spagettit, amit a nyakukba szórtam gondosan ügyelve arra, hogy minden pizsama-fétisesnek jusson belőle, s ennek tetejébe rájuk öntöttem egy nagy bögre kisállatos háztartási kekszet. 

a tanulság semmitmondóra sikeredett, hiszen újra a  falhoz ért ülepem.

bizonyára a nyolcéves múltra visszatekintő intenzív kézilabda gyakorlásomnak és a hírekből csordogáló Győri ETO-nak köszönhetem, hogy visszatérő álomként élem meg újra és újra, milyen érzés szélsebesen, gravitációt meghazudtoló suhanással repülni a hatos vonalról egyenesen a kapus arcába. fontos itt kiemelnem, hogy anno, elismert játékosként sosem jutott rám egy méreteimnek megfelelő sportmez, mindig a háromikszelles lábszárközépig érő pólókban kellett flangálnom a pályán, pedig olyan kicsi voltam, hogy fél métert kellett nőnöm ahhoz, hogy picinek szólítsanak. 

most testreszabott hetes számú mezben játszom, ami furcsamód ismét neonzöld. kisebb vagyok bármelyik játékosnál, de annál fürgébb, s ezt kihasználva átbújok mindenféle testrészek alatt, mint például lábak között, hónaljak alatt, búgócsigaszerű pörgéssel hámozom le magam mindig az ellenfél testszerkezeteiről. elképzelni úgy lehetne a folyamatot, hogy valamelyik csapattársam passzlabdáját megkaparintva torzvigyorba rántom arcom, s ezzel egyidőben a kép is lelassul. valamilyen abnormális csellel betörök két játékos között, s a hatos vonalról eszméletlen sebességgel felugorva közelítek a kapu felé, de a labda még mindig a kezemben. mániákus megszállottsággal tartogatom dobásra felhúzott markomban egészen addig, míg a kapus el nem ugrott valamely irányba, ahová a dobást várta, s akkor suhintom gólomat a portába. ezzel koránt sincs vége az akciónak, ugyanis azzal a lendülettel, ahogyan a labda a kapuba csapódik, én elegánsan feltaknyolok a kapufára, majd lecsúszva a matricás parkettre, többé nem mozdulok.

s mondom, visszatérő álom, de a vége valahogy mindig más: előfordult, hogy a labda eldobása után úgy ráhuppantam a kapusra, hogy az szörnyethalt. többször is előfordult, hogy ordítva és idétlen pofákat vágva közelítettem a kapus felé, aki ijedtében összekuporodva a sarokban várta, hogy a sokkoló jelenségem landoljon. szám szerint két esetben történt meg, hogy a labdával együtt magamat is a hálóba lőttem, s azzal úgy összevegyültem, hogy egy pók tisztelettudóan meghajolt volna előttem. 

minden álom egyetlen kapura dobást tartalmaz, s szó sincs falhoz nyomott fenékről, fokozatosan ébredek a legnagyobb higgadtsággal magaménak tudva egy-egy életveszélyes gólt. 

így jár az emberlánya, ha hajnali ötkor az indexet olvasgatja alvás helyett. átugorva a politikát, leérve a lap aljára olvasgatni kezdtem a fura híreket a nagyvilágból, amikor elértem a férfi történetéhez, aki másfél év alatt kifújta agyvizét az orrán. amikor a szemem elfáradt, maroktelefonomat magamhoz szorítva húztam tovább a lóbőrt, s nekiláttam álmodni:

feküdtem hanyatt az óriási ágyon és grilleződtem egy vastag paplan alatt, amikor érezni kezdtem, hogy az orrom folyadéka egyre hangosabban bugyborékol. magabiztos mozdulattal tornáztam jobb karomat a párnám alá, s előhúztam néhány neonzöld vászonzsebkendőt. hanyattfekvő pozitúrában fújtam ki a rotyogó váladékot, s dobáltam szét magam körül a rikító zsebkendőket. álomba szenderültem (álmomban is álmodok), ahogyan előzőleg, most is úgy riadtam fel a bugyborékoló turkára. ezúttal már az ágyamat is telecsurogta, s már a padlóra készült lefolyni. párnám alól neonzsebkendők végtelen mennyiségét kapkodtam elő és itattam fel magam körül az agylevet. amikor telejsen felébredtem, s tudatába kerültem annak, hogy most épp az agyam levében himbálom magamat, megváltozott képességű agyammal kezdtem gondolkodni, de az idegesítő és hangos csörömpöléssel felelt. újra megpróbáltam gondolkodni és ismét csak a zörgés felelt. harmadik próbálkozásnál pedig szétrobbant a fejszerkezetem.

gondolom, ekkor értem seggel a falhoz. 

sokszor jut eszembe, mekkora hiba volt belépni az egyetem kapuin egykor fiatal koromban, tanultam volna inkább valami szakmát. s továbbvittem a gondolatot, megfejtettem, hogy szívesen lennék szakács, de ha ez nagy falat, akkor élvezném a zseléshajú pincérlányos szakmát is. álmomban kipróbáltam:

beléptem az ismeretlen nevű csárda ajtaján, s máris szembe találtam magam a szakma fortélyaival. rögtön a legelső asztalnál megállítottak, étlapot kértek, a második asztalnál egy idősebb fazon narancskarikákat követelt a maga szeszélyes stílusában. valamiféle narancstortát hozott magával Tesco-s zacskóban, azt helyezte az asztalra és engem lökdösni kezdett, hogy hozzam végre a rendelt narancsot. na kérlek, én rohanni kezdtem a konyha fele, hogy narancsokat szerezzek ennek a pödört bajszú uraságnak, de csak sorba rakott füzeteket találtam. saccperkábé 5 négyzetméteren vonalas és négyzethálós füzetek voltak elhelyezve katonás sorrendben. akadt köztük a4-es, a5-ös, néhány határidőnapló és mindegyikre egy radír volt ültetve, mintha azzal nyomtatnák a lapokat. fejszerkezetemet végigvittem a füzetkavalkád fölött, s annak végén sorakozott néhány hirtelenszőke pincérlány. illedelmesen köszöntem, kétségbeesett arccal kértem tőlük pincérruhát, s narancsot, s étlapot, s fehérkesztyűt, s hajzselét, mert a hajam összeborzolódott, de ezek mindenre csak azt hajtogatták, hogy "hellóóú, hogyvagy?" rohantam tovább, ruhák sehol, konyha sincs, narancs nem lesz, az emberek éhesek. visszafogott szaladással jártam körbe az éttermet, ami hatalmasnak tűnt és minden asztal valamilyen oszlop mögé volt elrejtve. ennek szerepe rémisztően hatott újonc lelkemre, hiszen, amikor elhaladtam egy ilyen oszlop mellett, természetszerűen a hozzá tartozó asztal mellett is, valaki rámkiáltott, hogy "hellóú, hogyvagy?" de engem csak a narancs érdekelt. újabb kollégáknál próbálkoztam, hogy mondják el, hol találok étlapot, de főképp narancsot, ők csak hogyvagyoztak és bambultak meredten. egyikük tálcáján azonban felfedeztem a narancskarikákat, miket díszítés céljából helyeztek el a tányérokon, s kaptam az alkalmon. őrült mozdulatokkal tolvajkodtam össze az összes narancsot, s lécsordulásig szorítva markomban futólépésben közelítettem meg az őszes hajú vendégemet, ki akkorra már nekiállt teáskanalával elfogyasztani a tortát. rém boldognak éreztem magam, hogy sikerült narancsot szereznem, de még mindig nem értettem, miért nem kapok útbaigazítást, pincérruhát, vagy legalább egy vonalasfüzetet. a sarokban összegyűlt a csárda összes dolgozója, élen a lilába öltözött főnökkel és együtt kiáltották kórusban, hogy "fel vagy véve"

hát így lettem a hogyvagycsárda pincérlánya.

aztán nekirükverceltem fenekem a falnak.