bizonyára a nyolcéves múltra visszatekintő intenzív kézilabda gyakorlásomnak és a hírekből csordogáló Győri ETO-nak köszönhetem, hogy visszatérő álomként élem meg újra és újra, milyen érzés szélsebesen, gravitációt meghazudtoló suhanással repülni a hatos vonalról egyenesen a kapus arcába. fontos itt kiemelnem, hogy anno, elismert játékosként sosem jutott rám egy méreteimnek megfelelő sportmez, mindig a háromikszelles lábszárközépig érő pólókban kellett flangálnom a pályán, pedig olyan kicsi voltam, hogy fél métert kellett nőnöm ahhoz, hogy picinek szólítsanak.
most testreszabott hetes számú mezben játszom, ami furcsamód ismét neonzöld. kisebb vagyok bármelyik játékosnál, de annál fürgébb, s ezt kihasználva átbújok mindenféle testrészek alatt, mint például lábak között, hónaljak alatt, búgócsigaszerű pörgéssel hámozom le magam mindig az ellenfél testszerkezeteiről. elképzelni úgy lehetne a folyamatot, hogy valamelyik csapattársam passzlabdáját megkaparintva torzvigyorba rántom arcom, s ezzel egyidőben a kép is lelassul. valamilyen abnormális csellel betörök két játékos között, s a hatos vonalról eszméletlen sebességgel felugorva közelítek a kapu felé, de a labda még mindig a kezemben. mániákus megszállottsággal tartogatom dobásra felhúzott markomban egészen addig, míg a kapus el nem ugrott valamely irányba, ahová a dobást várta, s akkor suhintom gólomat a portába. ezzel koránt sincs vége az akciónak, ugyanis azzal a lendülettel, ahogyan a labda a kapuba csapódik, én elegánsan feltaknyolok a kapufára, majd lecsúszva a matricás parkettre, többé nem mozdulok.
s mondom, visszatérő álom, de a vége valahogy mindig más: előfordult, hogy a labda eldobása után úgy ráhuppantam a kapusra, hogy az szörnyethalt. többször is előfordult, hogy ordítva és idétlen pofákat vágva közelítettem a kapus felé, aki ijedtében összekuporodva a sarokban várta, hogy a sokkoló jelenségem landoljon. szám szerint két esetben történt meg, hogy a labdával együtt magamat is a hálóba lőttem, s azzal úgy összevegyültem, hogy egy pók tisztelettudóan meghajolt volna előttem.
minden álom egyetlen kapura dobást tartalmaz, s szó sincs falhoz nyomott fenékről, fokozatosan ébredek a legnagyobb higgadtsággal magaménak tudva egy-egy életveszélyes gólt.
