nézem a sok standup-ot, olvasom a vicces srácok könyveit, s aztán éjszakára átváltozom cseppet sem vicces humoristává:
én magam szerveztem egy Humorestet szülőfalumba, amit a kultúrotthonban tartottunk meg. feltűnési viszketegségem segített hozzá, hogy a műsort én vezényeljem. ha már a három nagyon erősen híres humoristát hívtam, gondoltam, a konferansziénak is viccesnek kell lennie, így nekiláttam poént gyártani. jó előre papírra véstem, napokon át magoltam, tükör előtt gyakoroltam, s végül teljesen bemagoltam.
jött is a Humorest napja szélsebesen, párommal érkeztünk a kultúrotthon parkolójába a Suzuki Wagoner+-szal, csikorgó kerekekkel becsúsztunk a parkolóba, gyöngyösre verejtékezett homlokkal rohantam fel a hátsó lépcsőn, feltéptem az ajtót, s beestem a színpadra. összeszedtem testrészeimet, nekitámaszkodtam a mikrofonnak, leporoltam a nadrágomat, s akkor jöttem rá, hogy öltözékem egy csöppet fura. váltömős fehér ing volt rajtam, egy kétcsíkos Adidas tréningnadrág, s egy 43-as csizma. hegyes orrú, sarkantyús. mihelyt megláttam, miként fest öltözékem, szám kiszáradt, hang nem jött ki, s ötszáz fős közönségem előtt kihúztam az antennás mobiltelefont a térden felül érő csizma szárából, s írtam egy sms-t páromnak, hogy legyen szíves, hozni nekem egy másik cipőt, mert ebben épp halászhatnék is. kicsipárom kifarolt a Wagonerrel, s hozott nekem egy magassarkú szandált. feltűrtem a kétcsíkos nadrágot térdig, s felmásztam a tűsarkúra. mondanom sem kell, hogy nem volt szükség a poénjaimra. a közönség visított magától is.
ébredés után elvoltam egy ideig, míg kitaláltam, hogy ez megtörtént-e vagy sem.
