telefonon jött a közlemény, hogy székelyföldi otthonomnak kisszobájában háborúznak a bútorok. úgy képzeld el, hogy kihordták, széthordták, összehordták, meghaladja ez fantáziámat. a padlást felszedték, beton lett, majd jön a parkett. pont.
álmodom, hogy ágyamon fetrengek, kínlódom a semmittevés vastag magányával, amikor a szoba oszlásnak indul. szőnyegtelen parkettem makulátlan tisztasággal fénylik, de egy darabja hangos robajjal repül ki az ablakon. az út felőli bal sarok megbomlott. a frissen aszfaltozott utcán pedig egy idős hölgy fejére érkezik a szalagparkettdarab. mire átgondolom, mi is történhetett, repült ki a következő parkettdarab, ez már egy férfi fejére, amely nyomban össze is esett. a folytatásban szép sorjában kirepült egy egész sornyi padló a kisszoba fala mellett, az pedig egy helyes kis cuppanással összezsugorodott. a parkett soronkénti repülésével a szoba egyre kisebb lett, az utcán pedig egyre nagyobbra nőtt a hullahalom. amikor már az ágyam sem fért a pici helyiségben, csak én álltam a falak között, cölöpegyenesen, rémülten. félelmemre nem maradt sok idő, hiszen én is egy zsémbes morajlással repültem ki az ablakon, egyenesen a hullarakás tetejére, de az én koponyámat nem ékesítette egy szalagparkett, így megmenekültem.
ébredésem után lábam a padlóra helyeztem, s megsimogatva lábujjaimmal, bizonyosságot tettem afelől, hogy megvan a parkett minden darabja, s a konyhaablakon kilesve fellélegeztem, hogy hullahalom sincs.
