morbid álmok.

ránéztem KicsiPárom kontaktlencsétől könnyező szemére, s elborzadtam, hogy milyen kényelmetlen is lehet az, hogy feszt nyomja a szemét egy ilyen gumilófaszka, s aztán nekiláttam sebesen álmodni.

fekszem hanyatt, a hatalmas és nehéz paplan nyomja mellkasomat, s én nagyon mereven tartom fejszerkezetemet a párnán. nyitott szemeimet maximálisan kifeszítve, pislogás nélkül őrzöm fejemen, s átadom őket a kontaktlencséknek. bal szememtől a jobb felé haladva katonás rendben cuppognak a látáserősítő szerkezetek egyik golyómról a másikra, majd le a párnára. nemcsak átlátszó sima gumilófaszkák voltak ám, akadt köztük partilencse is bőven. láttam a plafont rózsaszínben, türkizkékben, neonzöldben, s kakabarnában is egy-egy másodpercre, aztán cuppogtak is tovább az emlékezetes hangjukkal. 

ébredés után is feküdtem még egy ideig meredten, s pislogtam, hátha látnám újra a színes plafont, de csak az a szúrós fájdalom maradt a kiszáradt szemgolyók miatt.

elkezdődött az iskola székelyországban is, eszembe jutott az unokaöcsém, aki már nem óvodás, mégis inkább ott tudom könnyebben elképzelni, mint az iskolapadban. ígyhát...

katonás rendbe lettünk állítva egy elképesztően nagy épület előtt, s tízes csoportokban menetelve haladhattunk befele. mindegyikünk kezébe egy-egy plüss állatot adott az óvónéni, s azt hónunk alá helyezve indulhattunk előre. a teremben szintén tízes csoportokban vártak ránk az óvodások egy hang nélkül. mondanom sem kell, hogy helyben lépkedve álltunk eléjük, átnyújtottuk az állatokat, aztán tovább haladva a kijáratot vettük célba. hosszú folyamatnak tűnt a több ezer óvodást megjutalmazni a nagykorúság eme különös jelképével, de tudtam, hogy mindvégig nemes célt szolgálunk, hiszen újabb felnőtteket üdvözölhetünk körünkben. 

komoly gondba estem, hogy történhetett mindez.

a hűtőnkben lapuló még mindig legalább egy kilót nyomó virslikupac, s a teszkóboltban megvásárolható minibagettek kedves emlékének köszönhetően éjszaka én összeraktam pár hotdogot.

volt rajtam túrabakancs s baseball sapka, mint a gumiburgereket gyártó McDonald's munkaközösségét megtestesítő copfos lányokon, s be voltam rekesztve egy pult mögé. a feladatom annyi volt, hogy a visszahozott hotdogokat összeragasszam. értsd ez alatt azt, hogy a jóember megvett egy hotdogot, rátetetett minden jóságot, amit szeret, kifizette, s elindult vele kifele a helyiségből úgy, hogy már fülig mustáros volt, mert nem állta meg, hogy ne harapjon bele. ezek a virslis kiflik pedig az első harapásra széthullottak a fogyasztó markába, vagy rosszabb esetben a sáros padlóra. ők jöttek vissza reklamálni, hogy a hotdogjuk nem elég szoros, együk meg mi, de a pénzt adjuk vissza. itt jött az én hasznosságom a képbe, ugyanis hozzám álltak sorba az elégedetlen vásárlók, én pedig összeraktam újra a hotdogjukat. s hogy tényleg összeálljanak ezek, egy hatalmas kerítésmázoló ecsettel, s valamilyen átlátszó ragacsos folyadékkal lekenegettem. az emberek szeme csillogott, s csak úgy falták a meleg kutyákat.

felébredtem, sehol nem volt egy hotdog sem.

Párom cégénél ruhaméret leadás volt kötelező, mert milyen jó is a logóval ellátott póló és ing.

ez engem álmomban sem hagyott békén, elindultam egy listával, felkutatni a cég dolgozóit. mindenkinek a nevét kellett beírni egy táblázatba, majd a személyi számát, a végén pedig egy aláírás, és jöhetett a következő páciens. ezzel a rituáléval jutottam el Narancs Miklóshoz is, akinek személyi száma másféllel kezdődött, aláírása pedig egy gyöngybetűkkel odavésett Nari volt. aláírta, letette a tollát és huncutul rámkacsintott.

enyhén ziláltan ébredtem.

a gyergyószentmiklósi egészségügyi központban hányódik egy kórház is. nem pusztán az orvosok szakértelmének hiányától vált híressé, manapság egyéb mulatságos dolgok is történnek. mindenféle vizsgálatért protokoll összeget kell befizetni, hiába villantod beutalódat, a kórházban eltöltött napokért is elkérnek egy kis pénzt, vinni kell a gyógyszert, lassan már az orvost is, de... ez nem a Dr. House, ne vigyük túl magasra a lécet.

álmomban épp átestem egy vizsgálaton, amit valamelyik nővérke végzett el rajtam a két cigi között megejtett szünetben. meg is állapította, hogy petefészek gyulladásom van, hamarosan erős fájdalmak fognak jelentkezni a derekamon és a hátamon, ezért amilyen gyorsan csak lehet, menjek haza összepakolni, ugyanis beutalnak olyan 1-2 évre a kórházba. nem ijedtem meg, készítettem magamnak egy listát a behozandó eszközökről, s elindultam beszerezni azokat. így kellett a Pumukli turkálóba eltöltenem minimum egy órát, s beszereznem 20-30 ruhadarabot. amikor megvoltak a használt ruhák (ezt kötelező volt megejteni), jöhetett az otthoni pakolás. kellett egy táskába evőeszköz, tányér, wifi router, laptop, másik táskába egy fél könyvespolc, rajzlapok, vízfesték, 4-5 telefon, cserebugyi, cseresapka és a legfontosabb: az ágy. igen, ágyat kellett vinni a kórházba, mert ott már nem volt szabad egy sem. felpakoltam minden táskát az ágyra, felöltöztem, elköszöntem anyáméktól, s elindultam ki az ajtón. áttoltam az úton ágyamat, s ráfordultam az országútra. nagyon elszántan toltam magam előtt fekvő alkalmatosságomat, egyre csak toltam, s igyekeztem a kórházba maximálisan felkészülve az ott töltendő 1-2 évre.

a szokásos fenék a falnak rituálé után megkerestem a fájdalmat testemben, de nem találtam nyomát sem, a kórháznak sem, így másik oldalamra helyezve testemet, tovább húztam a csendest.

van az az esztelenség, amire már én sem tudok magyarázatot adni. így maradnak el az előzmények ezen álmom elől.

komoly megpróbáltatással indult az álombéli cselekvés, hiszen egy több ezer főtől terhelt templomon kellett átverekedni magamat. miután végigvonultam az imádkozni felsorakozottak előtt, s mindenki kedvére megbámulhatott, megérkeztem a hátsó ajtóhoz, ami aktuális szállásomként szolgáló szobámra nyílt. kezem a kilincsen, lépnék be a kolostori helyiségbe, amikor észreveszem, hogy az egyik első fogam kiesett épp. markomba fogom, s elindulok egy fogászatra, hogy visszarakassam. csodával határos módon a papi lakom folytatásában egy fogászat volt. bekopogtam, mutattam markomban hozott fogamat, s kértem annak visszahelyezését, becsületszavamra hagyatkozva, hogy később behozom az árát, ugyanis otthon maradt a pénzem. kedves nő beinvitál, leültet egy székbe és megnyugtat, hogy nem probléma a pénzhiány. beülök a fogászati székbe, tátom nagyra a számat, nyújtom a fogamat, de a fogdoki gépet hoz és levágja a hajamat. ott ülök tátott szájjal, ő pedig a fejem tetején elölről hátra fele haladva egyenletesen tolja le a hajamat nullásra. két oldalt meghagyta a bő kétcentis tollazatomat, s felzselézte. 

szóval ott álltam fogatlanul, de legalább a hajam is gáz volt (már, ami maradt).

persze, hogy a fogamat kerestem ébredéskor. mindenki maradjon nyugodt, megvolt. 

nézem a sok standup-ot, olvasom a vicces srácok könyveit, s aztán éjszakára átváltozom cseppet sem vicces humoristává:

én magam szerveztem egy Humorestet szülőfalumba, amit a kultúrotthonban tartottunk meg. feltűnési viszketegségem segített hozzá, hogy a műsort én vezényeljem. ha már a három nagyon erősen híres humoristát hívtam, gondoltam, a konferansziénak is viccesnek kell lennie, így nekiláttam poént gyártani. jó előre papírra véstem, napokon át magoltam, tükör előtt gyakoroltam, s végül teljesen bemagoltam.

jött is a Humorest napja szélsebesen, párommal érkeztünk a kultúrotthon parkolójába a Suzuki Wagoner+-szal, csikorgó kerekekkel becsúsztunk a parkolóba, gyöngyösre verejtékezett homlokkal rohantam fel a hátsó lépcsőn, feltéptem az ajtót, s beestem a színpadra. összeszedtem testrészeimet, nekitámaszkodtam a mikrofonnak, leporoltam a nadrágomat, s akkor jöttem rá, hogy öltözékem egy csöppet fura. váltömős fehér ing volt rajtam, egy kétcsíkos Adidas tréningnadrág, s egy 43-as csizma. hegyes orrú, sarkantyús. mihelyt megláttam, miként fest öltözékem, szám kiszáradt, hang nem jött ki, s ötszáz fős közönségem előtt kihúztam az antennás mobiltelefont a térden felül érő csizma szárából, s írtam egy sms-t páromnak, hogy legyen szíves, hozni nekem egy másik cipőt, mert ebben épp halászhatnék is. kicsipárom kifarolt a Wagonerrel, s hozott nekem egy magassarkú szandált. feltűrtem a kétcsíkos nadrágot térdig, s felmásztam a tűsarkúra. mondanom sem kell, hogy nem volt szükség a poénjaimra. a közönség visított magától is.

ébredés után elvoltam egy ideig, míg kitaláltam, hogy ez megtörtént-e vagy sem.

nem tudom, hogy a balatoni strandolás eredménye-e vagy simán csak a rosszaság ütött ki rajtam, de megteltem dudorokkal. a nyakamat ellepték a láthatatlan pöttyök, amik néha viszketnek. ezeken gondolkodtam elalvás előtt, hogy mi a nyavalya fog kifejlődni belőlük. vajon himlő? esetleg krémtúladagolás? vagy csak le akar esni a fejem? megálmodtam:

fürödtem a tömbház előtti medencében (fogalmam sincs, hogy került oda), s Ági néni férfias hangját hallgatva egyengettem magamon az égszínkék fürdőruhát, amikor felfedeztem a pettyeket. megvakartam a dimbes-dombos bőrfelületem, s ahol a kezem eljárt, piros pettyek cuppantak rá a bőrömre. élveztem a folyamatot, tovább kapargattam magamat, míg meg nem telt a még vizes habtestem ezekkel a csúfságokkal. azon nyomban eldöntöttem, hogy ez himlő, ráadásul rózsás. vagy rózsa, vagy milyen. kifele tartottam a medencéből, amikor egy limuzin állt meg mellettem. kiszállt belőle Hargita Megye Tanácsának elnöke, s bejelentette, hogy ebédet kér. nakérlek! nehéz egy ilyen helyzetben okosnak lenni! átfutottam fejben a hűtő tartalmát, nem bizonyult elégnek a fagyasztott franciasaláta a gyümölcslekvárral, ezért nagyon gyorsan elkezdtem aggódni, hogyan oldjam meg a problémát. a politikus urat leültettem az ebédlőasztalhoz, s elindultam a szekrény felé, hogy felvegyek valamit a vizes fürdőruha helyett. a probléma a pöttyökkel volt, gyerekkoromból tudom, hogy a rózsahimlőre piros ruhát kell felvenni, hogy kihúzza az összes pöttyöt a bőrből. piros nadrág hiányában előakaptam a párom vörös boxeralsóját, s magamra öltöttem. nem volt idpm azzal foglalkozni, hogy elől furcsán dudorodik a nagy üresség pénisz hiányában, inkább magamra kaptam a nagy kapucnis blúzomat, s taroltam a konyha felé. odakint az ebédlőben már két politikus ült az asztalnál és előttük egy-egy lekváros üveggel társalogtak Hargita megye problémáiról. miután megláttam, hogy mutató ujjukkal mártogatják ki a gyümölcsöket, s a szerződések fölött szopogatják le, megnyugodva felültem a mosogatókagylóra, s vakarózva onnan néztem tovább őket.

persze, hogy vakarózva ébredtem!

meg lettem interjúvolva, szó volt itt könyvkiadásról, nagy álmokról, s a mögötte lappangó kilátástalanságról. még elalvás előtt is megjegyeztem, kezemben tartva Merényi Krisztián novelláskötetét, hogy majd az én könyvem is ilyen lesz: kemény borítós, normálisan megszerkesztett, formás kis gyűjtemény, amit az ember szívesen tart kezében, nem esik szét. valahogy így aludtam magam alá gondolataimat.

fővárosi kultúrotthon hatalmas terme előtt tolongok egy számomra ismeretlen író frissen piacra dobott könyvével és vad izgalommal lesem az ajtót, mikor ronthatok a nézőtérre sms-eket gyártok egy bent lévő volt kollégámnak, aki a színpadi előkészületeknél fontoskodik, tehát az írók körül forog. sajnos üzeneteimre válasz nem érkezik, ezért tovább toporgok az ajtóban. 

egyszer csak kitárul a hatalmas dupla kapu, a tömeg befele tolong. sikerül helyet foglalnom a jobb szélen, egy másfél lábú strandszéken. a könyvbemutató elkezdődik és én is akcióba lépek. közönséget meghökkentő mozdulattal pattanok fel ingoványos ülőszerkezetemről és elindulok a színpad felé. célba vettem a lépcsőket, s néhány mozdulattal már az írók között termettem, kiabálva, hogy "mélyen tisztelt író uram, legyen kedves dedikálni a könyvet!" amint ezt kiejtettem számon, már vonszolt is le a pódiumról egy medve nagyságú férfiállat, s visszaraktak a strandszékre. néhány mély levegőnyi szünet után az író uraságok folytatták a könyvbemutatót, én pedig már a következő támadáson gondolkodtam. nem töprengtem sokáig, alig sikerült néhány mondaton túl lenniük, én már ismét úton voltam a nagy emberek felé. ezúttal a színpad előtt páros lábbal dobbantva, kenguru minőségű ugrással termettem a célzott személy előtt, s kiáltottam újra a képébe, hogy "mélyen tisztelt író uram, legyen kedves dedikálni a könyvet!" ugyanazon medveemberek repítettek vissza székemre, s én lihegve ugyan, de már a következő terven gondolkoztam. tudtam, hogy erőben jobbak nálam az írókat védők, ezért eszemmel kell elérnem célomat. így kiáltottam tehát a közönségből a színpad felé, nagyra becsült alkotóim felé, hogy "mélyen tisztelt író uram, legyen kedves dedikálni a könyvet! de látja, nem engednek oda, ezért tegye meg, hogy lejön hozzám és átnyújtja monogramját!" 

ekkor vezettek ki a teremből.

... s ébredtem rúgkapálva. 

telefonon jött a közlemény, hogy székelyföldi otthonomnak kisszobájában háborúznak a bútorok. úgy képzeld el, hogy kihordták, széthordták, összehordták, meghaladja ez fantáziámat. a padlást felszedték, beton lett,  majd jön a parkett. pont.

álmodom, hogy ágyamon fetrengek, kínlódom a semmittevés vastag magányával, amikor a szoba oszlásnak indul. szőnyegtelen parkettem makulátlan tisztasággal fénylik, de egy darabja hangos robajjal repül ki az ablakon. az út felőli bal sarok megbomlott. a frissen aszfaltozott utcán pedig egy idős hölgy fejére érkezik a szalagparkettdarab. mire átgondolom, mi is történhetett, repült ki a következő parkettdarab, ez már egy férfi fejére, amely nyomban össze is esett. a folytatásban szép sorjában kirepült egy egész sornyi padló a kisszoba fala mellett, az pedig egy helyes kis cuppanással összezsugorodott. a parkett soronkénti repülésével a szoba egyre kisebb lett, az utcán pedig egyre nagyobbra nőtt a hullahalom. amikor már az ágyam sem fért a pici helyiségben, csak én álltam a falak között, cölöpegyenesen, rémülten. félelmemre nem maradt sok idő, hiszen én is egy zsémbes morajlással repültem ki az ablakon, egyenesen a hullarakás tetejére, de az én koponyámat nem ékesítette egy szalagparkett, így megmenekültem.

ébredésem után lábam a padlóra helyeztem, s megsimogatva lábujjaimmal, bizonyosságot tettem afelől, hogy megvan a parkett minden darabja, s a konyhaablakon kilesve fellélegeztem, hogy hullahalom sincs.